KARESZpresz II. év, 1986
Valahol ott, ahol már járt valaki…
A fiatalember alig múlt el. Már mint 12.
Nem volt egy esztétikus látvány.
Az egyik utas meg is jegyezte, hogy őt leginkább egy frissen sült fasírtra emlékezteti.
Az utas utálta a fasírtot, és a knédlit.
Az autóbusz egy olyan jármű, ami abban különbözik a biciklitől, hogy nem kell hajtani. - jegyezte meg a fasírtfejű.
Ebben elvileg mindenki egyetértett, kivéve Józsit, aki a buszt vezette.
Hatalmas, borostás orcája, mint valami állatkerti sündisznó világította be az utasteret.
A kocsin csak kevesen voltak, a ronda kölyök mégis még is át akarta adni a helyét valakinek.
Leszállás.
S ebben a pillanatban, nem messze attól a helytől, ahol valamikor régen a helyi teke klub épülete állt, előjött odújából az az ember, aki önmagában látta az anyagi és szellemi megvalósulás egy kifinomult formáját.
Szemeit lepénnyé formálva, a távolba tekintett, s kancsalsága miatt, még jobbra is.
Lehet, hogy balra is tekintett, de ezt csak az láthatta, aki balra volt tőle.
Ilyen személy volt Mariska néni, aki Stockholmban az olimpián úgy vitte le a 165 cm-t, hogy a svéd királyi pár, lemondta, az az napra tervezett sakk partit, az éppen szabadságát töltő, később világbajnok, szovjet Szmiszlov ellen.
A távolban sárgán villogtak a zöld, s olykor kék színben virító holland tulipánok, faji előítéletek nélkül csóváltak harangjaikkal a távolodó szélmalmok felé.
S ekkor, csak ekkor szólalt meg Józsi.
Hogy mit mondott, az mind a mai napig talány maradt volna, messze, a távoli semmiben, az odújából előjövő lény szeme előtt meg nem jelenik a fiú, aki útitársainak definiálta, az autóbusz lényegi tulajdonságát.
A busz, az autóbusz, nem a biciklitől tér el, hanem a félcipőtől, s a lényegi különbség abban rejlik, hogy míg egy buszba sok ember elfér, addig egy félcipőben egy se. - mondta a sofőr.
Az autóbusz munkásjárat volt, ezért az egyik utas sem vett jegyet.
 |